A The River Knows Better (Ophelia Lives) című munkája egy híres zenetörténeti anekdotából indul ki: John Cage a Harvard süketszobájában szerette volna megtapasztalni a csendet, azonban még itt is két – egy magas és egy mély – hangot hallott. Cage értetlenül állt a jelenség előtt, később a hangmérnök a két hangot a zeneszerző keringésének és idegrendszeri működésének azonosította be. A mű azon a kérdésen indul el, hogy mi lett volna, ha Cage ezt követően nem a külső zajok felé fordul?

A meditáció során a versben megjelenített felgyorsult robotikus működés ellenében a lelassult, ellazult emberi test válik hangforrássá, a vers instrukciói alapján egyénileg átélt belső hangok pedig a vers alkotóelemeivé. Nem csak hallás általi megtapasztalás segítségével jön létre az a fajta érzéki jelenlét, amely elengedhetetlen az efemer médiumok befogadásához: a meditáció mint médium minden érzékszervünkre hat. A testi tapasztalatok így válnak maguk is a vers, a megtörténő mű részévé.

Ophelia folyóban sodródó teste női test, hatalmi visszaélés áldozata. A meditáció autonóm testtapasztalata a saját test visszafoglalását célozza. A megszólított és életre hívott testrészek összehangolt érzete az önmagáért funkciónáló test, ezáltal az elveszített autonómia megélését teszi lehetővé. A meditáció mint médium a jelenléttel dolgozik, amely egyfajta erőfeszítésmentes középpontban levést tesz megtapasztalhatóvá. Ophelia tüdeje apránként újra megtelik oxigénnel, hogy magára eszméljen a méregkék folyóban, míg a befogadó hozzálassul a saját lélegzetéhez és szívveréséhez.

A kontempláció, az elmélyülés különböző módozatai olyan emberi tevékenységek, amelyek a nyugati kultúra kialakulásában kiemelkedő szerepet játszottak. Ezek a mai felgyorsult, multitaskingra építő munkakörnyezetben teljesen idegen diszpozíciók. A visszatérés a testhez így politikai cselekedetként is értelmezhető, főleg ha nem egymástól izolálva, self-help céllal gyakorolják, hanem közösségi múltba ágyazva, a lehető legtöbbek számára elérhető módon.